5 mítosz, amit a kapcsolatokról hiszünk

2017.06.03

Az emberi lény része a kapcsolódás. Tágabb értelemben nézve is, nem csak mi, emberi lények kapcsolódunk, az állatok, a növények, sőt még az élettelennek hitt tárgyak is kapcsolódnak egymással. Mindenki mindenkivel és mindennel kapcsolódik ezen a földön. A romantikus kapcsolatok meghatározóan fontos szerepet töltenek be az életünkben. Hozzátartoznak a szociális és érzelmi igényeinkhez, mondhatni, lét szükségleteinkhez. Mind ezek mellett, az egyik legjobb segítője az önismeretünknek.

Lelki és szellemi szinten is, az emberi kapcsolataink segítenek, hogy fejlődjünk, megérthessük, hogy kik is vagyunk. A társadalom nagy hangsúlyt fektetett a kapcsolatok fontosságára, ami arra késztetett minket, hogy olyan dolgokat is elhiggyünk, amik nem is igazak, és valójában csak az ego, a félelmek szüleményei. Néha pont ezek a hiedelmek, berögződések állhatnak a boldogságunk útjában.

#1. Mítosz: Kapcsolatban kell élnünk

Nincs semmi baj a szingliséggel. Mégis, a társadalmunk hajlamos megbélyegezni azokat az embereket, különösképpen a nőket, akik egyedül élnek. Elvárásokkal, megfelelésekkel nyomasztják azokat a nőket, akik 30 felett sem találták még meg az igazit. A világ azt hiszi az ilyen emberekről, hogy képtelenek elköteleződni, szeretni, pedig legtöbbször ez egy nagyon tévesen leszűrt ítélkezés. Erre kitűnő szerintem mondás az, hogy előbb mindenki a saját háza táján söprögessen. Nem látunk bele a másik ember lelkébe, és mindenkinek meg van a saját egyéni fejlődési útja ebben az életben. Csupán az elme szab határokat, időt, kikötéseket a dolgok megvalósulására. Ezzel szemben, a szerelem, a társ, csak akkor érkezhet meg hozzánk, ha erre belül is felkészültünk. Ugyan miért kellene kapcsolatból kapcsolatba ugrálnunk? Lehorgonyozni valaki olyan mellett, akivel sokkal több a kompromisszum, mint az öröm, és élni ebben évekig boldogtalanul csak azért, mert ez a "normális", mert félünk egyedül lenni. Az olyan kapcsolatban, ahol a felek önmagukat sem ismerik eléggé, és nem elég stabilak, önállóak, egy kapcsolatban csak ideig-óráig találnak békét, aztán felszínre kerülnek pontosan azok a problémák, mutogatások, amik abból fakadnak, hogy csak kapaszkodtak a kapcsolatba, de nem ismerték igazán sem magukat, sem a társukat. Ha magamra őszintén tudok figyelni, és megadni magamnak mind azt, amire szükségem van, csak akkor vagyok képes ezt a figyelmet, szeretetet másnak is megadni. Persze minden kapcsolatnak szüksége van némi áldozatra, nincs két egyforma ember, képessé kell válnunk az alkalmazkodásra, de nem mindegy hogyan, és miben. Előbb magunkat kell megismerni, magunknak elegendő időt adni arra, hogy felfedezhessük kik vagyunk, mi a fontos számunkra egy kapcsolatban, és mivel tudunk hozzájárulni, hogy harmonikus, boldog perceket szerezzünk egymásnak.

#2. Mítosz: A kapcsolat a szerelemről szól

Szerintem a kapcsolat nem a szerelemről szól. Hanem a szeretetre való képességünkről, az adásra és befogadásra képes tükrünkről, legfőképpen önmagunk szeretetéről és ha ez meg van, akkor képessé válunk egymást is gazdagítani, segíteni. Tulajdonképpen mind szeretve vagyunk, és az egyéni feladatunk, hogy szeressünk, adjunk, függetlenül attól, hogy kivel állunk szemben. A kapcsolataink erre tanítanak. A bizalom, a kommunikáció, a kedvesség, a törődés, a figyelem, az együttérzés, mind a szeretet alapját képezik, és ezeket csak akkor tudjuk őszintén megadni egy másik embernek is, ha önmagunknak már sikerült. Bármennyire is idealisztikusnak tűnhet, mi magunk vagyunk a szeretet, de ezt fel kell fedeznünk, meg kell tapasztalnunk. A világunk a kivetítésre épül, ezért első sorban csak a külvilágon keresztül érthetjük ezt meg. Az egyik cél viszont pontosan az, hogy eljussunk oda, hogy megértsük, nincs szükség valakire, hogy a szeretet jelen legyen az életünkben, mert az bennünk volt mindig is. A kapcsolatok ehhez a belső felismeréshez próbálnak visszavezetni bennünket. Mikor szerelmesek leszünk, azt hisszük, hogy ez a másik ember érdeme, és sokszor ezért ragaszkodunk egy személyhez. Az igazság az, hogy valójában ez az érzés ott élt bennünk az előtt is, hogy a társ az életünk része lett volna, a másik csak előhívta, hogy mi erre a szeretetre képesek vagyunk. Hiszen hányszor voltunk már szerelmesek és hányszor kezdtük újra, mert végül valamilyen oknál fogva az a társ még sem az igazi volt? Akkor tényleg csak azért tudtuk ezt az érzést átélni, mert ő olyan tökéletes volt? Valójában a saját szeretetünk erejével emeltük fel a másikat, és ez egy csodálatos dolog, függetlenül attól, hogy végződött a történet. Hiszen ez pontosan azt jelenti, hogy erre a szeretetre képesek voltunk és bármikor újra képesek vagyunk így érezni. Nem csak az a nagyszerű felismerés ebben, hogy képesek vagyunk rá, hanem az is, hogy mi is olyan csodálatos vagyunk, mint amilyennek a másikat láttuk. Észre kell vennünk, hogy a másik ragyogásában a saját szerethetőségünket is kivetítettük, hiszen a környezetünkben azt vagyunk képesek meglátni, észrevenni, amit már ismerünk, ami bennünk is fellelhető. Mikor a kapcsolatainkon keresztül végig megyünk ezen a tűzpróbán, végül rálelhetünk ezekre a belső felismerésekre. Amikor magunkévá tesszük, hogy ezt az érzést bármikor elérhetjük. Az igazi társ ebben az életszakaszunkban, ettől a megértéstől lesz valódi. Ezt a felismerést nem lehet már elvenni, a miénk, tudjuk, hogy bármikor elérhető nem kell hozzá társ, csak ha úgy döntünk, hogy szeretnénk kapcsolódni és megosztani ezt az érzést. Ez után egy kapcsolatban már nem elvenni akarunk, nem "letölteni" belőle az adagunkat, hogy jobban érezzük magunkat, hanem "feltölteni" a szeretetet a közös kincsesládánkba. Már nem lesznek bennünk bizonytalanságok önmagunkkal szemben, csak szeretnénk őszintén, szabadon adni abból a szeretetből, amit eddig a szívünkben rejtegettünk.

#3. Mítosz: Hogy meg kell találnod azt az "egyet"

Az "egyetlen" mítosz, talán a legnagyobb, amit tévesen, legalább is félreértelmezetten táplálunk. Az "egy" keresésének hátterében legtöbbször a bennünk lévő üresség áll, ezt szeretnénk a társsal kitölteni. Addig, amíg ez az üresség betöltése a hajtóerőnk a társkeresésben, addig nem lehetünk egyedül egészek, így nem jöhet egy olyan társ sem, akibe ne egy kapaszkodót lássunk, hanem az egységet érezzük. A mai generáció annyi feldolgozatlan sérelmet, blokkot hurcol magában, ami miatt keveseknek adatik meg, hogy az első olyan személlyel az életükben, akibe beleszerettek, képesek legyenek megtapasztalni ezt az egységet. Ez nem azt jelenti, hogy nem létezik olyan ember, aki tökéletes lehetne, csupán azt, hogy végig kell menni a kapcsolatok által generált fejlődésünk útján, hogy bizonyos berögződéseket, mintákat, sérelmeket magunk mögött tudjunk hagyni, vagy felülírhassuk őket. Ahogyan változunk, úgy változik a tökéletes társról alkotott elképzelésünk is, a sérelmeink is begyógyulnak útközben és egyre tisztábban látjuk igazából kik vagyunk. Ezért is van az, hogy megeshet sok megálló lesz addig, amíg elérünk a célállomáshoz, de ez nem jelenti ezzel együtt azt is, hogy a cél adott, oda van írva nagy betűkkel, hogy az Szentpétervár lesz, addig nem szabad megállni. Élvezni kell a látnivalót útközben, gazdagodni tapasztalatokkal, szélesíteni a látókörünket, ledönteni a korlátainkat, hogy végül hazaérkezzünk önmagunkba, ez az egyetlen végállomás. A belső megérkezés után, a bejárt úttal a hátunk mögött pedig boldogok lehetünk már bárhol. Szerintem csak a most van, csak a jelen pillanat létezik, ezért az, aki éppen az életünk része, nem véletlenül van mellettünk, nála tökéletesebb társ, most nem is létezhet. Amikor valakivel kapcsolatban vagyunk, akkor őt úgy szeretjük, mint ő előtte senki mást. És ez így van jól, hiszen változunk folyamatosan és a jelenlegi énünket éppen most tapasztaljuk, így a másikban is azt láthatjuk, (azt szerethetjük), akik ma vagyunk. Igazi bárkiből lehet, ha a kapcsolatban lévő felek, szabadon egymást választják, és a szeretetet, ami építi, összetartja, és egyenlően emeli őket. Az igazi kapcsolat egy felvállalt döntés, amiért együtt, örömmel dolgozunk és ez nem szükségszerű vagy kőbe vésett, hogy ez a valaki csak egy ember lehet számunkra. Attól lesz ő az az egy, hogy akkor jön, amikor mi is megérkezünk. Bizonyos társak az utunk részei, olyan érzésünk lehet velük kapcsolatban, hogy mindenképp találkoznunk kellett, mert ezek a kapcsolatok megváltoztattak, nagyban hozzájárultak a személyiségünk fejlődéséhez. Nevezhetjük őket lelki társaknak, karmikus találkozásoknak, ikerlelkeknek, ezek valójában erős energetikai kapcsolódások, de legfőképpen azért jöhetnek létre, mert mi adtunk rá magunkban engedélyt, hogy készen álltunk a következő fejezetre, megértünk rá. Mi teremtettük, keltettük életre ezeket a találkozásokat, a nevek, a kapcsolat milyensége, ezek már csak címkézések, amire az emberi elmének van szüksége, hogy rendszerezni tudja. Nem ez a fontos, hanem az út, amit együtt bejárunk közben és amit ezen az úton egymásnak adni tudunk, amíg mindkettőnknek jól esik.

#4. Mítosz: A kapcsolatnak tökéletesnek kell lennie

Elcsépelt mondat, hogy emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek. Nem is cél, hogy tökéletesek legyünk. Az a cél, hogy önmagunk legyünk bátran, maszkok nélkül, ilyenkor szeretetben élünk önmagunkkal, mert elfogadásban vagyunk mindennel és mindenkivel, legfőképpen saját magunkkal. Egy kapcsolat sem tökéletes. A kapcsolatok a növekedés legnagyobb támogatói, emelkedni pedig egy tökéletes állapotból nehezen lehetséges. Szükségszerűen fogják a kapcsolatban felütni a fejüket a nehézségek, a kihívások, az egyet nem értések, azért, hogy a kapcsolat dinamikája életben maradjon, és azért is, hogy a felek fejlődhessenek a kapcsolat kereszttüzében. Szabad akarat van, nem kényszeríthetjük a másikat, hogy változzon, mi csak magunkon vagyunk képesek változtatni. Ezzel a lépéssel vagy a társunk is velünk együtt növekedik, vagy ha túl nagy a változás következtében keletkezett szakadék közöttünk, akkor egészségesebb, ha az útjaink elválnak, mert már nem egy felé húzzuk azt a bizonyos szekeret. Nincs két egyforma ember, ezért nem lehet mindig minden rózsaszín szirupos, de egy-egy probléma nem jelenti azt, hogy valakivel nem is működhet a kapcsolat. Ha mindketten őszintén akarjuk egymást, a szeretet él közöttünk, az erősebb mindennél, és hidat kovácsolhat közöttünk a legnagyobb bajban is, hogy visszataláljunk egymáshoz. Az igazi szeretet önzetlen, nem kér, csak van. Ha mi, vagy a társunk elakad, sokszor csak pont arra van szükség, hogy még több szeretetet, elfogadást vagy megértést tanúsítsunk egymás felé. Amikor valóban szeretünk valakit, az nem jár fájdalommal, legfeljebb próbákkal, de ezeket kiállva csak erősebb lesz köztünk a kötelék. Tudni kell felismernünk és különbséget tennünk a valós vagy vélt probléma között. Melyik az a helyzet, amikor a társunk olyan nehézség elé állít, ami számunkra elfogadhatatlan, káros és visszahúzó erő, vagy csak az elfogadásra, türelemre, önzetlen szeretetre tanít minket.

#5. Mítosz: A kapcsolatnak olyannak kell lennie, amit a társadalom elfogad

A boldogtalan párkapcsolatok okozójának másik nagy beprogramozott paradigmája a társadalmi nézetek, elvek, egy normális kapcsolatról. Annyira sokszínűek vagyunk, egyediek, különböző lelkivilággal, hogy ma már nem állja meg a helyét a régi sztereotípia egy kapcsolat működésének a helyességéről. Ha nagyon visszamegyünk az időben (egyes kultúrákban még ma is létezik), akkor láthatjuk, hogy mennyi olyan kapcsolat volt, amit előre, gyermekkorban megkötöttek a szülők. De nem menjünk messzire, a nagyszüleink még most is együtt vannak, mert akkoriban nem volt szokás, hogy ha valami nem működött, akkor elváltak, hogy mindketten valóban boldogok lehessenek. Ők inkább "megjavították". Ez egy nagyon szép hozzáállás, hiszek is benne, de szerintem nem feltétlenül volt igaz ez a mondat minden ilyen kapcsolatra. Sokkal inkább beletőrődtek, és próbálták kihozni belőle a legjobbat. Ítélkezés lenne véleményt alkotni ennek helyességéről, mint ahogy arról is, hogy eldöntsük azt, hogy a mai világ felgyorsult, instant életvitele mennyire nehézség vagy sem. Az is megtörtént, most meg ez van. Azért születtünk, hogy megtapasztaljuk az életben az örömöt, és kibontakoztassuk a lényünket. Ehhez csak áramolnunk kell, megengedni az életet, az agyalás, kontrolálás és félelmek dédelgetése helyett. Vannak emberek, akik jobban szeretnek egyedül lenni, vannak, akik családban érzik jól magukat formális keretek között, és vannak olyanok is, akik a kötetlen kapcsolat hívei. Idősebb, fiatalabb, saját neméhez vonzódik, ma már semmi sem lehet szégyen, ha a két ember szereti egymást és jól érzik magukat együtt. Az együtt fogalma, hogy az a két ember számára mit jelent, az pedig csak a két félre tartozik. Szerintem egyikkel sincs semmi probléma, ha megtaláljuk azt a társat, aki ugyan azt a nézetet képviseli, mint mi és addig, amíg tényleg boldogok vagyunk. Sokan szinte követelik a kapcsolat felvállalást, mondjuk egy szeretői viszonyban, miközben egyébként boldogok, mikor együtt vannak. Valójában elegendő időt is fordítanak egymásra, lehet többre nincs is igénye (vagy nem készült még fel rá). Mégis, a hang a fejünkben, a hiedelem rendszerünk ezt nem tűri, hiszen nem ez a "normális". Amíg boldogok vagyunk, és a jelen pillanata a másikkal örömöt okoz, miért aggódunk? Mit szeretnénk azzal biztosítani, bizonyítani, hogy az elvárt séma szerint működik a kapcsolatunk vagy sem? Mi lenne vajon akkor, ha ezt a sémát letennénk, és csak arra figyelnénk, ami éppen történik velünk és abban százszázalékosan ott vagyunk, élvezzük, megéljük? Vajon hová vezetne ez a hozzáállás? A kapcsolat van, él, ha a felek jelen vannak benne, mindegy hogyan, az már csak fogalom, formalitás. A kettőnk között megélt pillanat az esszencia a lényeg, semmi más. Érthető, ha valakinek tényleg kényelmetlen az adott helyzet, ha teljesen eltérő a társa hozzáállása egy kapcsolthoz, de szerintem ilyenkor fel kéne tenni a kérdést magunknak, - amikor vele vagyok akkor boldog vagyok, lelkesít, emel vagy visszahúz? Végül is nem ez számít? Talán hihetetlen és bosszantó lehet ezt hallani, de a társunk is csak annyit adhat, amit mi képesek vagyunk befogadni. Mindegy milyen formában él a kapcsolatunk, ha képesek vagyunk benne boldog pillanatokat megélni. Ehhez nincs szükség senkinek a hozzájárulására, engedélyére, csak a mi igenlésünkre.


Kép: pinterest.com       

Iratkozz fel, hogy elsőként értesülhess az új bejegyzésemről!

Legutóbbi bejegyzéseim:

Az idei nyáron, azt érezhetjük, hogy kicsit mintha belassultak volna a dolgaink. Négy bolygó(Szaturnusz, Neptunusz, Plútó, Mars) látszólag hátráló mozgást végez és ebből kettő, ráadásul a Bakban, csak hogy igazán érezzük a szorítást, a visszahúzást és a fegyelmet. De! Semmi sem bűntetés és ha jól kihasználjuk a mostani energiákat, akkor a...

Sokan szeretnénk revansot venni, amikor valaki átgázol rajtunk vagy méltatlanul bánik velünk. Az igazság az, hogy aki erről komolyan elgondolkodik és még meg is teszi, az nincs magasabb tudatossági szinten attól, akit jogosan vagy jogtalanul büntetni akar. A bosszú, egy alacsony szintű energia, ahogy az ítélkezés is. Senkinek sincs igazán joga...

Voltunk már olyan helyzetben, amikor azt éreztük, hogy valamit jobb lenne feladni, mert így megmentjünk magunkat a további stressztől, nem tesszük ki magunkat a felesleges csatározásoknak? Majd, amikor megtettük, a lelkünk mélyén, keletkezett bennünk egy elégedetlenség, mert igazságtalannak éreztük a szituációt, haragudtunk önmagunkra. Talán jobban...