Bali Nóra: Emlékszel?                    ( Teljes párbeszéd )

2017.10.03

Bali Nórával 2011-ben "találkoztam" véletlenül az interneten. Ez a különös szellemi párbeszéd, amit meg fogok most veletek osztani, nagyon nagy hatással volt rám! Eredetileg 6 külön álló részben olvasható, én most egyben tárom elétek. (Nem lesz rövid!) 

Talán az egyik legkedvesebb lélekemelőm, szellemi frissítőm volt ez a tényleg furcsa, de szívbemarkoló párbeszéd. Teljesen a lelkemig hatolt, miközben olvastam. Nagyon mély, olykor talán nehezen emészthető, mégis valahogyan ismerősen csengő érzéseket, igazságokat, gondolatokat ébresztett bennem. Szerintem nincs szükség spirituális nyitottságra ahhoz, hogy ez a belső monológ és párbeszéd, még egy nagyon racionális embert is (legalább egy pillanatra), valamiért meg ne érintsen. 

Azóta persze az én szemléletem is sokat változott ezen a területen, de ha csak a lényegre figyelek benne, ha csak a szívemmel olvasom, még mindig képes a felszínre hozni belőlem valami megmagyarázhatatlan érzést és sok mindent átértékelek magamban.

Jó emlékezést! :)

Előhang

Emlékszel?

Amikor együtt sétáltunk azokban az erdőkben, amelyek fáit én terveztem, és együtt örültünk a legújabb pillangóidnak. Csodáltuk e bolygó tömör anyagát, élveztük a sziklák keménységét, és azt, hogy mégis olyan könnyedén formázhatóak. Örültünk, hogy az akaratunknak engedelmeskedik ez a világ.

Hatalmas kőtömbökből építettük az otthonunkat.

Emlékszel, amikor utoljára éltünk itt együtt?

Nagyon régen volt. Sok ezer éve. És azóta nem találkoztunk. Azóta hiányzol.

Azóta várjuk ezt a találkozást.

Te beleszerettél ebbe a bolygóba.

Én egyre jobban féltem tőle. Éreztem, hogy lehúz, magához vonz, és én nem voltam elég erős, hogy le mertem volna hatolni a mélységeibe.

Te kíváncsi voltál, és szerelmes. Szerelmes lettél az általunk létrehozott világba, az élőlényekbe, az emberekbe. Itt akartál lenni, közelről akartad látni, mi lesz belőlük, mi lesz a teremtményeinkből. Segíteni akartál nekik. Én meg félni kezdtem tőlük. Félni az erejüktől, a furcsa, vad érzéseiktől, a mélységtől.

Ez a világ még nagyon fiatal volt. Szüksége volt segítőkre, hogy életben maradjon. Te maradtál. És én nem voltam elég erős, a kettőnk közti kötelék se volt elég hozzá, hogy veled maradjak. Féltem, és aztán kiderült, hogy joggal féltem. Te sokkal erősebb voltál, mégis lehúzott téged is. Belevitt a földi pokol legmélyére.

De túlélted, és megerősödtél. Én átéltem minden emlékedet, bennem is ott van az összes szörnyű kép, de én nem voltam benne, nem erősödtem tőle. Kívülállóként, mint egy filmet nézve láttam, ahogy szenvedsz, és ez szörnyű volt. Szörnyen tehetetlen. Nem segíthettem. Ezért gyűlöltelek, téged okoltalak, hogy miért kell miattad mindezt kiállnom. El akartalak felejteni, elszakítani azt a szellemi kötelet, ami összeköt minket, de nem tudtam. Ehhez egyedül kevés voltam.

Átéltem hát mindazt, amit te, úgy, mint egy rossz álmot. Tehetetlenül.

Láttalak, ahogy eleinte még jól mentek a dolgok. Ahogy élvezettel alkottál új variációkat a már kész fajokhoz. Ahogy a növények, állatok után egyre jobban kezdett érdekelni az ember. Róluk mindannyian tudtuk, hogy veszélyesek lehetnek, hogy keményen kell fogni őket. De te megszeretted őket, hisz te mindenkit szerettél, aki nálad gyengébb, esendőbb volt. Engem is ezért szerettél, de most találtál egy nagyobb szerelmet. Beleszerettél az emberbe annyira, hogy önmagadat is odaadtad érte. Lementél közéjük.

Szigorúan tilos volt. Veszélyes volt, de te megtetted. Először a vezetőjük lettél, magasan fölöttük, aztán elkezdtél közeledni hozzájuk. Végül az áldozatuk lettél. És bekerültél az ő rendszerük körforgásába.

Sok ezer éve élsz már emberként.

Emlékszel?

És rám emlékszel?

Tudom, már újra emlékszel. Már újra az vagy, akit egykor elhagytam. Az vagy, de sokkal több emlékkel. Tele vagy szenvedéllyel, szenvedéssel, erővel és hittel.

Mindazzal, ami bennem csupán emlék.

És újra találkoznunk kell.

Vissza kell térned.

Visszatérhetsz, ezért vissza kellett jönnöm.

Visszajöhettem. Ide, erre a földre, amit én is szerettem, de amitől ma is félek.

Dél-Amerikában még állnak az erdőink, még nyílnak a virágaim. Még állnak a falak, amiket együtt emeltünk fel. De az ember ma is veszélyes. És te túl sokat éltél már itt.

Mégis el kellett jönnöm érted, ha véget akarok vetni a belül pergő rémálmoknak.

Találkoznom kell veled, hogy vagy újra eggyé váljunk, és akkor az emlékekhez megkapjam végre tőled az erőt is, amivel el lehet viselni őket, vagy együtt, közösen elvágjuk a köztünk lévő köteléket. Akkor, ha úgy döntesz, már nem térsz vissza többé. Már tudatosan úgy dönthetsz, hogy ember maradsz végleg. És élsz tovább nélkülem.

Egyik döntés se könnyű.

De elegem van e rémálmokból. Túl sok nekem az értetlenség, a hiába való munka, nem bírom a kínokat. A te kínjaidat. Az inkvizíciót. Se csinálni, se érezni nem akarom többé. Nem érdekel, hogy te hogy bírod. Ez a te döntésed volt, és én voltam a gyenge, hogy nem tudtam leválni az emlékeidről. Ezért vagyok most itt, hogy végre rendezzem mindezt. Hogy rendezzük a múltat.

Szeretlek még mindig. És gyűlöllek mindazért, amit miattad át kellett élnem, és gyűlöllek azért, mert nem te voltál a hibás. Senki sem volt hibás, mégis szenvedünk.

Hiányzol. Annyira, hogy legyőztem a félelmet, megerősítettem a fájdalmamat, hogy muszáj legyen lejönnöm. Hogy ne lehessen más választásom, a kínnal üldöztem hozzád magamat.

Mert újra találkozni akartam veled. Újra látni és érezni akarlak, itt és most, nem csak távolból.

Szeretlek, jobban szeretlek, mint amennyire félek a fájdalomtól.

Jobban szeretlek, mint ahogy be mertem vallani ezt magamnak.

Akkor régen azt hittem, józan döntést hoztunk mindketten. Te maradni akartál tudományos érdeklődésből, én menni akartam, józan megfontolásból. Egyikőnk se gondolta, hogy ennyi idő és ennyi szenvedés lesz, amit választottunk.

És most újra itt vagyunk.

Közeledik a találkozás ideje.

És újra félek. De akarom.

Emlékezz... Kérlek, emlékezz...

***

Ébredés

Én emlékszem... Már emlékszem arra is, amit el akartam felejteni.

Mi hoztuk létre ezt a bolygót, mi alkottuk meg ezt az életet. Az embert is.

Közös a tudatunk. A MI azt jelenti: ÉN. Amit közösen tettünk, amit egyenként, azért is mindnyájan felelősek voltunk. Egyek voltunk.

Mi teremtettünk itt. És mi rontottuk el. Nem lett olyan tökéletes, ahogy elterveztük. Ahogy a szellemi ötlet anyagba szállt, valami elromlott. Az anyagnak önálló akarata lett - ezt terveztük is, - de ez az önállóság rosszat is létrehozott. Többször is újrakezdtük az egészet, de nem sikerült kiküszöbölni a hibát. El kellett volna dobni mindent, és nulláról kezdeni, más alapról indítani. És ekkor vált ketté az addig egységes tudatunk.

Ez a világ a kettősségével minket is megfertőzött, minket is megbetegített. Létrehoztunk valamit, ami a létünket veszélyeztette. Megváltoztatott minket. A bennünk levő egység kettétört. És már csak úgy tudtuk volna elpusztítani ezt a világot, ha a MI egyik felünket is elpusztítjuk vele. A szakadék egyre mélyült köztünk. Önmagunkkal kerültünk szembe.

Az egységünk, a MI egyik része ragaszkodott ehhez a tökéletlen, hibás világhoz, kötődött hozzá, mert beleadta a lelke egy részét is. Benne volt ő is. Ha nem lett volna, talán nem is kelt volna életre ez az anyag. Ők folytatni akarták a munkát, tökéletesíteni azt, amiről látszott, hogy sosem lesz tökéletes. Legfeljebb egyre veszélyesebbé válik. Az ember volt ez a hibás tényező, amelynek az önálló tudat túl nagy esélyt adott a saját útra. Dönthetett, és rosszul döntött. Hatalmat akart, mindenek feletti hatalmat, és a mi irányításunkat is magának követelte. Egyre veszélyesebb lett. El kellett volna pusztítani.

De Ti túlságosan megszerettétek. Mert ekkor már kettéváltunk, MI, akik azelőtt ilyet még soha nem éreztünk. Ott voltatok Ti, akik MI voltunk, de már másként gondolkoztatok, mint a maradék Mi. Összezavarodtunk. Nem értettük önmagunkat. Olyan fájdalmat éreztünk, mint amit még soha. A teljesség hiányát. A hiányt.

Értettük a gondolataitokat, de ezek már nem voltak azonosak a mi gondolatainkkal. Éreztük az érzéseiteket, de ezek már idegen érzések voltak. A kettősség megfertőzte a világunkat, és széthasította a teljességünket.

Elvesztünk. Szétrobbantottuk a világunkat, hiszen addig egyek voltunk az otthon maradottakkal is. Igen, ez olyan volt, mint egy világvége. Elvesztettük a világunkat. Még az otthoniak egy része is egyetértett azzal, hogy mentsük meg, tartsuk életben ezt a világot. Az egyik tábor az ember mellé állt, a másik ellene volt. És így szembekerültünk egymással.

Olyan érzéseket éltünk meg, amiket addig soha nem ismertünk. Dühöt, sőt gyűlöletet az ember iránt, aki ezt tette velünk, de dühöt és gyűlöletet éreztünk a társaink iránt is, akik miatt mindez bekövetkezett. De hát akkor még egyek voltunk, MI voltunk, tehát gyűlöltük önmagunkat. És végül már mindent és mindenkit.

Eltartott egy ideig ez a hatalmas érzelmi vihar. Szétszakadtunk, és gyűlöltük egymást. Ők gyűlöltek minket, mert magukra hagytuk őket az emberi világban, csináljanak amit akarnak, Mi gyűlöltük őket, amiért meg kellett tapasztalnunk miattuk ezeket a fájdalmakat.

Mindenki élte a saját életét, a saját fájdalmával, és közben éreztük egymás minden érzését. Nem akartunk tudni egymásról, megszakítottuk a tudati kapcsolatot, de az érzéseket nem lehetett leállítani. A tudatunkat le tudjuk zárni, de a lelkünket nem.

És ezen a csatornán nagyon sokáig csak a hiány fájdalma folyt mindkét oldalról.

Sok idő telt el, mire csillapult a kín, és lehetett érezni végre valami szépet is. Aztán megindultak páran, hogy mégis megnézzék, mi zajlik odalent. Aztán egyre többen mentek, és jó híreket is küldtek, sőt vissza tudtak jönni a kettészakadtság mélyéből. Már kevésbé tűnt sötétnek az a pokol, ahol a MI másik fele élt.

Hosszú folyamat volt. De elindult lassan az egyesülés felé a szétszakadt világunk. Mi elkezdtünk közeledni hozzájuk, és ők is elkezdtek visszaérni hozzánk. Rájöttünk, hogy nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket, és nincs út visszafelé. Csak előre. Végig kell menni a sötét mélységeken, hogy a túloldalon újra találkozzunk. Ha a társaink átmentek az anyagi poklon, csak úgy lehetünk újra egyek, ha mi is megtesszük ezt az utat. Csak akkor lehetünk újra egyek.

Hát lejöttünk.

Lassan, óvatosan, mint amikor veszélyes, hideg vízbe ereszkedik le az ember, időnként visszarántja a lábát, ha túl erős a sodrás.

Még két külön oldalról indulunk, de egyre többen találkozunk középen.

Mi fentről jövünk. Jobban emlékszünk a közös múltra, a szellemi otthonra, a szellemi erőnkre, de túl gyengék és sérülékenyek vagyunk a földi viszonyok között. Idegen, hideg és túl kemény, túl súlyos nekünk ez a világ.

Ti megjártátok az anyag poklát az emberrel együtt. Végig itt éltetek, ismeritek a törvényeit, hiszen együtt alkottátok azokat az emberekkel. Sokat szenvedtetek, ezért erősek vagytok. De túl sok időt töltöttetek ebben az anyagi világban. Sok mindenre nem emlékeztek, és sokban hasonlóvá váltatok az emberhez. Idegenek lettünk egymásnak, pedig testvérek vagyunk.

Újra meg kell ismernünk egymást. Fel kell ismernünk egymást.

Egymásra kell találnunk, hogy újra megtaláljuk a régi teljességet, megtaláljuk önmagunkat.

Az ember pedig, ha akar, jöhet velünk.

Ti hívnátok őket, és ezt Mi is elfogadjuk. Ha akar, ha tud, hadd jöjjön, tartozzon bele az új MI egységébe. De ha lemarad, Ti már nem maradtok vele. Ezt pedig Ti fogadtátok el. Nem állhat közénk még egyszer a saját teremtményünk. Vagy egyesül velünk, vagy járja tovább a maga útját az anyagban, de már nélkülünk.

- Nem könnyű emlékezni. Túl sok fájdalmat halmoztunk fel az emlékek fölé.

Nem voltunk mi mindig szentek idelent. Sokszor gyűlöltük már ezt a világot, ami foglyul ejtett és becsapott. Becsapott, mert gyengének, esendőnek mutatta magát, mi megsajnáltuk, lehajoltunk hozzá, erre csapdába ejtett.

És mi meggyűlöltük. Az embert is, és ezt az egész világot. El akartuk pusztítani, de már nem volt hozzá elég erőnk. Már igazat adtunk nektek, de már túl messze voltatok.

Hát itt ragadtunk, és szörnyűségeket követtünk el. Rosszabbak lettünk, mint a csapdába esett állat. Azt akartuk, ne csak nekünk fájjon ez a világ, szenvedjenek ők is.

És közben önmagunkat is kínoztuk. Egymás ellen fordultunk, a kettősség ragálya darabokra szedett bennünket. Már egymást sem értettük meg. Aztán már önmagunkat sem. Szenvedtünk és szenvedést okoztunk. Gyűlöltük ezt a világot, és gyűlöltük önmagunkat. Büntettünk mindenkit.

Sokáig tartott ez az őrület. Ha néha valamelyikünk ki is józanodott kissé, ha voltak tiszta időszakok, mi magunk támadtunk rá, és töröltük el, mert ekkor már nem mertünk emlékezni arra, kik is voltunk igazán, olyan szörnyű volt a mélység, amibe zuhantunk.

Igen, mi voltunk a szentek, a próféták, és mi voltunk a tömeggyilkos zsarnokok is.

Mi találtuk ki az inkvizíciót, és minket kínoztak halálra.

Azt hiszitek, olyan könnyű mindezek után emlékezni?

- Muszáj emlékezni. Muszáj folytatni az emlékezést.

Amikor itt maradtatok az emberrel, egy ideig még meg tudtátok tartani a határokat. Közöttük éltetek, de nem keveredtetek össze velük. Aztán egyszer elveszett ez a korlát is. Az ember addig is épp elég veszélyes volt, de a közös utódok sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek. Az ember zabolátlan érzései ötvöződtek a mi tudásunkkal. Csak tudásfoszlányok voltak ezek, a többség nem is tudta hasznosítani, de adták, örökítették tovább. És ma már túl sokan tudnak túl sokat. Veszélyesen sokat.

A kísérletünknek először csak egy bolygónyi élet volt a tétje. Aztán már a mi boldogságunk. Most viszont ezzel a kevert tudással az ember a világunk nagy részét fenyegeti. Aprócska életforma, olyan hozzánk képest, mint nekik a vírusok világa, de ugyanolyan életveszélyes. Egy kis vírus kipusztíthat nagy népcsoportokat. Védekezni kell ellene.

És mi védekezünk.

Visszajöttünk értetek, és azokért az utódokért, akik be tudnak illeszkedni a világunkba. Azokért, akik képesek emlékezni a bennük levő tudásra.

Velük egyesülünk. A többit...

Ha kell, akkor elpusztítjuk őket. Ahogy az ember próbálja az ő vírusaival. Vagy legyengítve elkülönítjük őket. Nincs ellenük védőoltás. A kétségeik mindig újrafertőzhetnek.

Ezt a fertőzést már túléltük, és megerősödtünk tőle. De sokat szenvedtünk, és majdnem belehaltunk. Nem engedhetjük, hogy mások, nálunk gyengébbek elpusztuljanak attól a góctól, amit mi hoztunk létre.

- Nekem ez fáj. Túl sok emlék köt ide, és sok köztük a szép. És az eredeti fájdalom sem lesz kisebb attól, ha eltűnik ez a világ. Miért kellene elpusztítani?

- Ugyanez volt a kezdeti konfliktusunk. Mi akkor is azt mondtuk, veszélyes ez az életforma, ti azt állítottátok, hogy nagyon érdekes, és különleges dolgokat hozhat létre. Hát ebben igazatok volt, mert sosem hittük volna, hogy mindez bekövetkezhet az addig tökéletesnek látszó világunkban.

- De akkor mégsem volt tökéletes, hisz kiderült a sérülékenysége. És most, mindezt túlélve, tényleg fejlettebbek lehetünk.

- Túl nagy árat fizettünk érte. És majdnem belepusztultunk. Ha nem zárjuk el egy időre a tudatunkat tőletek, akkor mi is darabokra esünk szét, és ezzel elveszett volna az otthonunk is. A Tökéletességet elvesztettük, de sikerült egy darabot megőrizni belőle. Oda várunk vissza titeket. Épp azért, hogy újraépítsük a régi nagyságában.

- És így nagyobb lehet, mint a múltban. Épp általunk, a mi tapasztalataink által, amit az embernek köszönhetünk. És hálából elpusztítanánk őket?

- Ez már nem a mi döntésünk. Ez már nem a mi boldogságunkról, életünkről vagy halálunkról szól. A teremtményünk, az ember túl nagyra nőtt. Túl sokan érdeklődnek iránta, és ő sokkal sebezhetőbb, mint mi. Így a benne lévő tudásunk hozzáférhetővé vált olyanok számára is, akikhez egyébként sosem kerülhetett volna. Nemcsak az veszélyes, amit az ember tehet, sokkal veszélyesebb az, amit megszerezhetnek tőle. Az általunk létrehozott "vírus" rossz kezekben kozmikus biológiai fegyverré válhat.

- Erre nem gondoltam.

- Ez csak kívülről látszik. Amióta újra kapcsolatba léptünk veletek, mi is kissé más szemmel nézzük az embert. Elismerjük az értékeit is. De innen, kintről sokkal egyértelműbb a veszély. Nálunk nagyobb erők hozták meg a döntést, és mi kértük, éppen miattatok - vagyis önmagunk miatt -, hogy hadd segítsünk. Hiszen mi lennénk kevesebbek, ha ti elvesznétek az emberrel együtt. És mivel éreztük, hogy mennyire kötődtök hozzájuk, így született meg az a döntés, hogy hadd jöhessenek ők is, ha tudnak. Aki képes rá.

- És mi a nagy terv?

- Ennyi: fel kell őket emelni hozzánk.

- Nem tűnt fel, hogy ezzel próbálkozunk, mióta lejöttünk közéjük? És az eredményt látjátok.

- Ezt kell felgyorsítani. Mindenki egyetért abban, hogy a ti munkátok nélkül esélye se lenne az embernek arra, hogy felérjen hozzánk. Bár az is igaz, hogy a tetteitek nélkül nem is lenne erre szükség. Már vagy elpusztult volna magától, vagy csendes tudatlanságban vegetálna, mint olyan sok más létforma. A mi szellemi magunk tette értékessé és egyben veszélyessé is. Mi okoztuk ezt a helyzetet, nekünk kell rendezni is.

- Éreztük már egy ideje, hogy beindultak a csatornák, ahogy zúdulni kezdett ránk a szellemi információ. De lentről nézve ezek elég zavarosnak, torznak tűnnek.

- Azért, mert többen tényleg zavarják, és azért, mert a földi világ még mindig erősen torzítja a szellemi energiákat. A tiszta közlés nem jut el hozzátok. Meg kell tanulnotok lefordítani, önmagatok számára érthetővé tenni az üzeneteket. Erre nem mindenki képes. Dehát ez a szelekció. Nem mi válogatunk, ki jöhet, és ki nem, nincsenek kiválasztottak. Aki megérti a hívást, az jön, aki nem, az marad.

De ez csak az emberekre vonatkozik. Értetek, minden egyes Hozzánk tartozóért lejön valaki. Valaki, aki a legjobban ismerte, aki a legközelebb állt hozzá. Mindenkit kézen fog egy régi testvére, és hazavezeti. Közületek senki sem veszhet el. MI nem lehetünk kevesebben, csak többen. Újak jöhetnek, de minden régi társra szükségünk van. Mert azok MI vagyunk.

Csak együtt, hiánytalanul lehetünk újra tökéletesek, csak akkor lehetünk újra MI.

De szabadok vagytok. Ha tudatosan újra ezt a világot választjátok, itt maradhattok az emberek között. Hiányozni fogtok, de nem kényszeríthetünk titeket. Mondhattok nemet a hívásra, de mi azt szeretnénk, hogy visszatérjetek mindannyian.

- Hogyan kezdjem el?

- Emlékezz! Emlékezz, hogy nem vagy ember! Nem ember vagy, ez csak egy szerep, amit felvettél, egy ruha, ami hozzád nőtt. Csak egy színész vagy idelent, aki lehet, hogy nagyszerűen játssza a szerepét, hiszen ez a dolga, de nem azonos a szereppel. Nem vagy ember. Te nem itt születtél. Te itt vendég, idegen lehetsz csak. Nem ez az otthonod.

Mindaz, ami szép benne, azért tetszik, mert az igazi hazádra emlékeztet. Ezektől nem kell elszakadnod, hiszen mindezt sokkal tökéletesebben megtalálhatod majd otthon. Engedd el ezt a világot. Emlékezz arra, ki voltál egykor, és ki vagy ma is ott, mélyen belül, az emberi báb mögött.

- Már éreztem ilyet. De ahányszor elhittem azt, amit most mondasz, mindent elvesztettem. A józan eszemet, a működő életemet, sőt a fizikai testemet. Ezektől az eszméktől már lettem bolond, szerencsétlen és öngyilkos is. Ezt akarod?

- Jaj, dehogy! Most is rosszul érted azt, amit érezni kellene csupán. Amíg a földön élsz, játszanod kell a szerepedet, mert e nélkül nem létezhetsz, de játszani kell, nem élni!

És főleg nem kell meghalni. Ha emberként halsz meg, akkor emberként születsz újra ide vissza. Ne halj meg - és akkor hozzánk jutsz fel.

Az élet játék: játszd komolyan, és vedd könnyedén!

- Ezt nem értem, és nem is tudom megcsinálni.

- Majd még sokféleképpen elmondom, és egyszer rá fogsz jönni. A megértés csak egy pillanat, de az út lehet, hogy hosszú, mire odáig eljutsz.

- És te hogy vagy? Hogy tudsz itt élni ezzel a tudással?

- Megvagyok. Nem könnyű, de persze egyáltalán nem olyan nehéz, mint amikor ti kezdtétek. Én útravalónak megkaptam egy alaposan megtervezett és összeállított csomagot a ti tapasztalataitokból. Vannak földi emlékeim, van földi tudásom, több is, mint egy átlagembernek, de az egész olyan, mint egy jól megtanult lecke. Nincs mögötte valódi tapasztalat.

Kezdő színész vagyok én itt, profi szövegtudással és hiányzó gyakorlattal. A szerep ráadásul földi szemmel nézve nem is nehéz, csak én gyötrődöm vele.

Persze, azt hittem, sokkal könnyebb lesz majd. Föntről nézve olyan egyszerűnek tűnt minden. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lehet ez a test, hiába ismertem a fizikai adatait. És egyáltalán nem voltam felkészülve erre a süket csöndre, elvágva a társaktól, elszakadva a csoport érzéseitől, gondolataitól. Ti hogy bírtatok így életben maradni?

- Akkor rég ez máshogy zajlott. Mi nem tudatosan választottuk az elszakadást, és megdöbbentünk, amikor egyszer csak a veletek ütköző gondolataink szétrobbantották az egységet köztünk.

A döbbenet sokkja miatt a fájdalmat nem is éreztük. Kétségbeestünk, de akkor még együtt maradtunk gondolatban azokkal, akik szintén a földet választották.

Aztán fokozatosan szakadtunk el egymástól. Az már fájt, és a folyamatos kín után már megnyugvásnak tűnt a végső üresség, a magányos lét. Amikor már mindenkivel csak veszekedtünk, sokkal jobban örültünk a csendnek. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy végleg magunkra maradtunk.

És most félünk meghallani a régi hangokat. Tele vagyunk félelemmel, bűntudattal. Félünk találkozni veletek. Félünk szembenézni valódi önmagunkkal.

- Mi is félve közeledünk hozzátok. De az idő sürget, és a hiány is felétek húz. Nem könnyű, de együtt elég erősek és elég okosak vagyunk, hogy megcsináljuk.

És végre összeforrasztjuk azt, ami széttörött. Újrateremtjük az egységet. Újra megteremtjük önmagunkat. A mi tudásunkkal és a ti erőtökkel sikerülni fog.


Mindenféle emberek

- Kívülről nézve mind emberek vagyunk. De belül?

- A test azonos, de az csak a ruha, amit viseltek. És a felszíni emberi tudat is hasonló, ami az álarc ehhez a földi színházhoz. Mindez ahhoz kell, hogy jól játsszátok a szerepeteket. Belül azonban nagyon különbözőek vagytok - vagyis vagyunk, hiszen ugyanezt az öltözéket hordom most én is.

Az egyik csoporthoz tartoztok ti: az egykori Teremtők, akik a kettészakadáskor a Földet választottátok. Bezártátok magatokat az emberi testbe, elrejtőztetek önmagatok elől, eltemettétek a régi tudás emlékét. Sokan el is aludtak odabent, és rutinból, öntudatlanul éldegéltek át évszázadokat. Őket kell felébreszteni.

De számosan vagytok ébren úgy, hogy nem tudjátok, kik is vagytok igazán. Féltek meglátni önmagatokat, hiszen akkor szembesülni kell a múlt bűneivel is, amikor a düh és a gyűlölet irányította az életeteket, és a társaitok ellen harcoltatok.

Most jóvá akarjátok tenni mindezt, de nem sikerülhet addig, amíg nem ismeritek fel valódi önmagatokat. Ma már nem az számít, ki milyen bűnt követett el a múltban. Már nem határozhatja meg a múlt a jelen lépéseit, mert akkor ugyanúgy egy helyben toporgunk csak, mint az elmúlt évezredekben. Azért jöttünk, hogy feloldjuk a bűntudatot, hogy elengedjük a múltat, és mindazt, ami benne volt. Azért jöttünk, hogy egy jobb jövőt hozzunk létre, veletek együtt.

A másik csoportba tartoznak a ti utódaitok. Hozzátok hasonlóak, csak gyengébbek, és töredékesebb a tudásuk, de sok mindent fel tudnak idézni belőle. Képesek felnőni hozzátok. A jóra és a rosszra is fel tudják használni a szellemi örökségüket.

Vannak aztán az emberek, a teremtményeitek. Erős bennük az anyagi világ, de mivel az alkotáskor beletettétek a szellemi magot, ők is fel tudnak ébredni. Nekik hosszabb ez az út, és ismeretlen még ez a tudás, de képesek megtanulni.

Felébredt szinten ti öregnek érzitek magatokat, az utódaitok tetterős fiatalnak, az emberek pedig újszülöttként ébrednek, mint akik egy új világ lehetőségeit fedezik fel.

Nincs értékrend a felébredtek között. Mindenkinek megvan a jó és rossz oldala. Hiába tűnik csecsemőnek valaki, így sokkal tisztább, mentes a múlt hibáitól, és lehet, hogy jobban be tud illeszkedni az új világba, mint egykori teremtője.

És persze itt vagyunk mi is, a fentről jöttek. Mi, akik egykor elmenekültünk a feladat elől, lemondtunk erről a bolygóról, majd egy idő múlva, kívülről nézve úgy gondoltuk, hogy sokkal jobban tudnánk csinálni ezt az egészet, mint ti.

Hát, most itt vagyunk. És rájöttünk, hogy az, ami légvonalban egy sima, egyenes út, az itt a földön bizony nagyon göröngyös, és szárnyak nélkül elég nehezen járható.

Van, akinek elment a kedve az egésztől, utálja ezt a poros világot, és egyáltalán nem érti, mit keres itt. Kétségbeesve próbál visszakapaszkodni, mert még élénken emlékszik arra a szép világra, ahonnan jött. Menekülne. Rosszabb esetben ugyanúgy gyűlöli ezt a csapdát, mint ti egykor, és elpusztítaná. Vagy csak egyszerűen kivonja magát a szabályai alól, éli a saját külön életét egyre boldogtalanabbul, hiszen közben nem teljesíti az önként vállalt feladatot: nem ébreszti ezt a világot.

Mi is el tudjuk felejteni, hogy miért jöttünk, de ez nálunk nem lehet egy nyugodt alvás. Nem tudunk belealudni az anyagi világba, mert túl kevés a közünk hozzá. Mi elveszni tudunk benne csupán, rémálmokat álmodva, szörnyek és kétségek között szenvedve.

És vannak még az idegenek. A "külföldi látogatók".

Ugyanúgy, ahogy a földi világban: egy országnak van őslakossága, nekik utódaik, aztán betelepülők, visszatérő távolba szakadtak, és mindig vannak külföldi turisták is, akiket érdekel az ország: az ott lakók, a tájak, a kultúra, a tudás. Körülnézni akarnak, tapasztalatokat gyűjteni, vagy éppen venni valamit.

Az emberi testben ilyen turisták is élnek köztetek. Az idegenek egy része érdeklődő, mások segíteni jöttek, de vannak kétes szándékúak is. Az igazán veszélyeseket Mi nem engedjük ide - "nem kapnak vízumot" - de azért titokban ők is próbálkoznak. Olyanok, mint a kémek: álruhában olyan tudást akarnak megszerezni az embertől, amire még éretlenek, és amit rosszra használnának fel.

Ezért vannak köztünk "kémelhárítók" is. Őket egy nálunk is nagyobb hatalom bízta meg a Föld védelmével, de olyan utasítással, hogy ha szükséges, el is pusztíthatják a bolygót. Életről-halálról dönthetnek, mint a földi kalandfilmek titkos ügynökei, csak itt valóban nagy a tét. Ezért ők tényleg profik. Nem hasonlítanak hozzánk. Néha ezoterikus emberek felismerik, és lekezelően biorobotnak, lélektelen gépnek nevezik őket. Pedig nem véletlenül nincs lelkük, nekik muszáj mindig józannak maradni. Persze nekik is van emberi oldaluk, csak kissé különlegesek, mint akik nem idevalósiak. A valódi személyiségük csak veszély esetén kapcsol be, úgy, mint egy valódi robot. Szerencsés esetben egy életen át egyszer sem kell működésbe lépniük, se "terrorelhárításra", se más akcióra.

De ha dolgoznak, akkor sem feltűnőek. Csupán egy-egy apró dolgot kell megtenniük, ami aztán elindítja az alaposan megtervezett események láncolatát. Nekik ehhez csak egy "gombot" kell megnyomniuk, de ők tudják, mikor mi ez a gomb. Beléjük van kódolva, és aztán lehet, hogy a földi tudatuk nem is vesz róla tudomást.

Ők képesek egy mozdulattal járványokat elindítani, baleseteket előidézni, de képesek szerencsétlenségeket megakadályozni - attól függően, mi a parancsuk.

De ezt nem a fejünk fölött teszik, minden tettük csak válasz arra, ahogy az ember viselkedik. Csak kivételes helyzetekben avatkoznak közbe: ők a kinti világ biztonsági emberei. A Föld olyan veszélyes erőkkel rendelkezik, amelyek az innen nem is érzékelhető másik világokat is fenyegetik. Főleg azért, mert nem is vagyunk tudatában annak, mivel játszadozunk idelent.

Szóval sokfélék vagyunk. Nem csoda, ha nehezen értjük meg egymást, és ha olyan sokféleképpen fogalmazzuk meg az igazságainkat. Mert minden elv vagy elmélet igaz valaki számára, miközben hamis lehet a többieknek. Mindenkinek igaza van, és senkinek sincs teljesen igaza.

Nem egymást kell meggyőznünk a különböző nézetekről, hanem a nagy választékból mindenkinek meg kell találnia a maga igazságát. Meg kell találnia önmagát. Egy elv lehet igaz is, meg nem is, attól függően, ki nézi. De ha egy ember lesz igaz, ha ő végre azonos lesz önmagával, az egyértelmű helyzet. Az az Igazság.

Mindaz, amit mondok, az sem igaz. Nem lehet igaz, hiszen ez is csak egy töredéke a nagy egésznek. Ebbe a szűk háromdimenziós világba nem lehet lehozni a teljességet, csak egyes darabjait. És ha valaki hoz egy másik darabot, az egészen máshogy nézhet ki. Lehet, hogy össze sem illik az előzővel, mert más oldalról származik. Pedig az is ugyanúgy a teljes igazság egy része. Így fordulhat elő, hogy igaz egy elv, és igaz annak az ellenkezője is. A világ sokkal nagyobb és sokkal teljesebb annál, mint ahogy ti itt lent látni akarjátok.

Minden igaz, amit gondoltok, és semmi sem igaz teljesen.

Minden, amit itt a Földön megfogalmazunk, szavakba vagy képbe öntünk, már csak töredéke mindannak, amit eredetileg jelentett. Úgy, ahogy a zene sem azonos a kottával.

Ez egy süket világ, ahol a zenét mindenki csak belül hallhatja meg. Ehhez próbálnak itt sokan egyedül üdvözítő módszert találni, pedig erre csak önállóan jöhet rá minden egyes ember. A nagy tévedést mindig ott követjük el, amikor a kottapapírt kezdjük el elemezni.

Időnként valaki végre meghall egy-egy égi dallamot, ami csak apró része az egész műnek, de mégis csodálatos a földi csendhez képest. Gyorsan lekottázza hát, és elkezdi terjeszteni, hogy más is részesülhessen belőle. Aztán már benne is van a meddő viták közepében. Hiszen a többi ember tudni akarja, milyen papírt használt, milyen tintával írt, tudósok vizsgálgatják a papír cellulóztartalmát, a szellemibb társak pedig megkérdőjelezik a kottázás elméletét.

Mindenki figyel mindenre, csak a zenét nem hallja senki.

Aztán egy másik ember feltalál egy műszert, amivel érzékelni lehet az addig soha nem hallott hangokat. De csak képként, mozgó hullámokként, amin aztán megint sokat lehet vitatkozni, vajon mit is jelenthetnek. Miért változóak, miért nem ugyanolyanok, miért nem ismétlődik benne valami kiszámítható rendszer. Ha pedig ismétlődik, akkor az mit jelenthet?

Mire jutunk idelent azzal, ha pontosan ismerjük a kottapapírt, de nem hallunk semmit a zenéből?

Minden vallás, minden filozófiai rendszer, minden igazi művész ezt az égi zenét szeretné áthozni, de a többség csak a papírt látja meg.

Mi is ezzel próbálkozunk, már sokadszor. De van egy nagy előnyünk. Mi emlékszünk a hangokra, és tudjuk, hogy ti is képesek vagytok emlékezni. Nálunk van a közös kulcs a belső halláshoz. Ezt a kulcsot nyújtogatjuk minden embernek, hátha elfogadja, hátha meri végre használni. Olyanok vagyunk, mint a mesebeli királyfi Hamupipőke üvegcipellőjével. Járjuk a világot, és próbálkozunk, hátha illik végre egy lábra a drága cipő. Akár egy egyszerű ruhás lány lábára. Elég sokan jöttünk, hogy minden földi szolgálólány megkaphassa a saját ajándékát, és királynővé válhasson.

Látod, már ez a hasonlat is hiányos idelent. Itt külön van királyfi és királylány. Férfi és nő. A valóságban mindkettő bennünk van.

- Emlékezz, épp ezért alkottuk meg ezt a világot. Pont ez a kettősség tetszett benne, ez volt a játék, a kihívás: hogyan működhet egy tökéletlen világ? Meddig képes fennmaradni az ellentétek káoszában? Azonnal összeomlik, egymásba robban-e az egység szétszakított két fele, vagy képes egy dinamikus, mozgó rendszerként egy ideig tartani magát?

Játéknak indult, könnyed, rövidtávú kísérletnek. Kíváncsian széthasítottuk a világunk egy apró darabját, aztán majdnem elpusztultunk a robbanástól.

- És az ember épp hasonló veszélyes játékkal próbálkozik. Ugyanezt teszi az ő otthonával, az anyaggal. Ha ez tovább hasadna, a kinti világ is sérülhetne. Most még csak a saját laboratóriumunkban vagyunk, de nem robbanthatjuk fel a szomszédokat. Ezért kell vigyáznunk, ezért kell felébrednetek. A játéknak vége, a helyzet komollyá válhat. A kísérletet be kell fejezni. Ami értékes benne, az képes teljessé válni, és így már átjöhet hozzánk. A többit le kell zárni.

Rajtunk múlik, milyen lesz az eredmény, és végül kevesebbek vagy többek leszünk.


Darabok az egészből

Ez itt egy doboznyi tér csupán. Az egész, ember által tapasztalható világ egy darab csak egy jól lezárt laboratóriumi világból. Egy gömbbe vagyunk bezárva. Ez egy szűk háromdimenziós világ, ahonnan csak töredékét érzékeljük a valóságnak. A körülöttünk levő térben ott vannak a korábbi kísérletek nyomai. Ez az egész egy alkotott világ.

Amikor távoli csillagokat vizsgálunk, valójában a múltba nézünk. Ma ott semmi sincs, csak a gömb fala! A csillagászok szerint a láthatón kívül még 95 százaléknyi "sötét anyag és energia" van körülöttünk, csak nem érzékeljük. Mi lehet az? Hát a valódi világ, aminek most csak a töredékét vagyunk képesek felfogni.

Már a megoldás közelében járunk. A fény az út. Ahogy átlépjük a fénysebességet, képesek leszünk meglátni a valóságot. De előbb fel kell készülnünk rá. A fény vezet át a valódi világba, amely többdimenziós. Úgy, ahogy a gömbből csak egy változó nagyságú kört érzékel egy kétdimenziós világ lakója, ugyanúgy csak egy vetületét látjuk a fénynek és a csillagoknak. A csillagok a kapuk, az ablakok a laboratóriumban. A nyitott kijárat a galaxisok magjában levő fekete lyuk, de azon ebben a formában még nem tudunk kilépni.

Nem űrhajókon jövünk ide. Csak belépünk a térkapukon át. Hipp-hopp, már itt is vagyunk. Hazamenni is ilyen egyszerű, de hát ezt már rég mondogatják a halálból visszatérők, csak senki se meri megérteni.

Nekünk nincs idő. Az idő csak egy eseményfolyam, csak ebben a világban létezik. Ezért nincs halál sem. Halhatatlanok vagyunk, csak VAGYUNK, létezünk. Az élet-halál, a ciklikusság a kísérlet része, a kettészakított világ következménye.

A mi világunkban nincs kezdet és vég, de emiatt nincs fejlődés sem, csak körforgás, ismétlődés. Látszólag tökéletesek vagyunk, de nincs mihez mérni magunkat. Nem tudtuk, mik lehetünk még, ezért alkottuk meg a Földet.

A kinti világban mi is fiatalnak számítunk. Tudom, ez most ellentmond az előző halhatatlanság elvnek. De hát ez az igazság egy másik darabja.

Idelent mi vagyunk az istenek, a mindenhatók az ember képzeletében, - bár a régiek még jól emlékeztek arra, milyen emberien tökéletlenek vagyunk, - de manapság túl idealista lett a kép. Persze, mert ahogy lejöttek az újak, belekeveredett a rendszerbe a fenti istenkép is.

Eredetileg mi vagyunk a teremtő istenek, azok, akik létrehozták a saját képükre ezt a tökéletlen világot - tehát nem lehettünk tökéletesek mi se, hisz az alkotásunk se lett az. De létezik tökéletesség, és léteznek nálunk sokkal hatalmasabb erők. Van Isten. Csak sokkal nagyobb és sokkal távolibb, mint amit innen fel lehetne fogni. A földi embernek eddig nem volt rá szüksége, hisz neki csak mi tudtunk segíteni, mi értettük őt, a teremtményünket. Az embernek először hozzánk kell eltalálnia.

De egyre több fentről jött él itt, aki nem imádkozhat önmagához. Az ő leckéjük az, hogy találják meg önmagukban az istenit, saját teremtő erejüket, hisz ezt hozták le ide, ezzel kell dolgozniuk. És ébresszék fel a többieket, a régi testvéreket, és ébresszék rá az embert, hogy benne is ott van ez az égi mag. Nekik, a felébredés után szükségük van egy nagyobb, távolibb istenképre, különben túl nagynak képzelik magukat, és elszállnak, megrészegülve saját hatalmuktól. A felébredés komoly veszélyekkel jár. Ha csak önmagára ébred minden régi teremtő, újra ébreszti magában a régi hibákat, sőt a régi dühöt, és képes lehet elpusztítani ezt a kísérleti telepet mindazokért a fájdalmakért, amiket itt át kellett élnie. Megtehetjük, de nem szabad megtennünk.

Fiatalok és kíváncsiak voltunk. Gyerekek, épp úgy, mint a teremtményeink. Játszhattunk, de most már ránk szólt a felnőtt világ: hozzuk rendbe, amit elrontottunk, és ne veszélyeztessük a szomszédságot.

Igen, vannak felnőtt szomszédaink - ők sokkal többet tudnak nálunk, - és még ők sem istenek. Mi meg játékbabákkal és játékkatonákkal szórakoztunk, hogy nagynak képzelhessük magunkat.

A valódi Isten? Ő a megnevezhetetlen. A Minden. Akit földi tudattal úgysem tudunk elképzelni.

Földi istenként itt voltak a természet erői, aztán az ittmaradt teremtők, akik háborúztak, követelőztek, kemény parancsokat adtak, szigorúan büntettek, és közben maguk is bűnöket követtek el, ők, akik bosszút akartak állni ezen a világon.

Aztán itt volt, itt van a hazavezető utat mutató Szeretet Istene, a megbocsátással, a hívással.

Ő tényleg haza hív, és szólít mindenkit, aki az anyag fogságából képes felébredni, és meghallani Őt. Ő valójában Mi vagyunk, a Mi teljességünk, Vele voltunk egyek valamikor, a kettészakadás előtt, és Hozzá visszatérve lehetünk újra teljesek, lehetünk újra önmagunk.

És aztán van az újak, a fentről jöttek iránytűje. Nekik nem haza kell menniük, hiszen onnan jöttek, és amíg nem végezték el a feladatukat, nem vágyakozhatnak tettek helyett. Neki egy külső vezetőjük, új istenük van: a Szabadság és a Felelősség Istene.

Szabadok, mert bármit megtehetnek. Már senki nem fogja a kezüket itt, ebben a világban. Ezért felelősek önmagukért. Senki sem figyelmezteti őket, ha valamit rosszul csináltak. Nincs, aki figyelmeztetné őket! Ilyen alsó szintre a külső világ nem néz le, nem érdeklik az apró-cseprő ügyek, csak a végeredmény. Mint egy egyetemistát, már nem ellenőrzik naponta a tanulását, rábízzák, mit hogyan tanul meg. A végén, a vizsgán majd számon kérik a tudását. És bizony meg is lehet bukni, ha az emberi létet ellustálkodta, eltékozolta az illető.

***

Hogyan kell felébredni?

Nyisd ki a szemed, úgy. De vigyázz, nehogy csak azt álmodd, hogy felébredtél, és közben nyugodtan fekszel tovább az egyre kényelmetlenebb ágyacskádban.

Bármelyik módszer jó lehet, és bármelyik még mélyebbre ringathat az öntudatlanságba.

Ugyanúgy, ahogy az igazság is személyre szabott idelent, a módszereket is csak te találhatod meg önmagadnak. A szomszéd életmentő gyógyszere neked halálos álmot hozhat.

Szabad vagy és felelős az életedért - te is, mint ma már mindenki idelent, bármelyik istent is választottad. A szabadságot és a felelősséget az újak már lehozták ide. Nem kell istenként imádnod, de muszáj törvényként figyelembe venned. Te választasz, mindig te választasz, nem ruházhatod másra az életed felelősségét. Már nem menthet meg téged egy mester sem, bármilyen tökéletesnek is tűnik, attól még a te életed nem jön rendbe, ha elkezded őt utánozni. Önmagadat kell megmentened. Ha egy mester akar felébreszteni téged, az csak még mélyebb kábulatba taszít.

Melyik a jó módszer? Az, amelyiktől felébredsz. Az, amelyiktől teljesebbé válsz.

Légy tudatosabb, - ha eddig túl öntudatlan voltál.

Légy ösztönösebb, - ha eddig túl tudatos voltál.

Légy szabad, - ha eddig korlátoztad önmagad.

Tanulj önfegyelmet, - ha eddig túl szabados voltál.

Légy teljes, légy egész. Azt tedd, ami téged teljesebbé tesz.

Milyen az, amikor felébredsz?

Szabad és felelősségteljes.

Azt teheted, amit akarsz, mert megvan hozzá minden képességed újra, és ha tényleg felébredtél, akkor tudod, mit teszel, mert a felelősségérzeted is megvan a tettekhez.

Az a baj, hogy nagyon sokan félálomban éltek már, és ez veszélyesebb, mint a mély alvás. Olyanok vagytok, mint az alvajárók: felmásztok a tetőre, és még lezuhantok.

A többség a szabadságra ébredt, és élvezi, hogy élet-halál ura lehet, minden tudatosság nélkül, figyelmen kívül hagyva a következményeket. Ők a világra, a többiekre veszélyesek. A másik, kisebb csoport meg a felelősségére ébredt rá, és gúzsba köti magát a szorongásaival. Nem mer semmit se tenni, nehogy ártson, és közben éppen a nem-cselekvéssel hibázik nagyot. Ők leginkább önmagukra veszélyesek, mert akár a halálba is képesek menekülni a kínzó tudati képeik elől, és ezzel persze újra mély álomba zuhannak.

A gyermekeink már teljesen éber tudattal születnek, de ők meg az emlékektől szenvednek. Az örökségüktől. Szabadok és felelősségteljesek a lelkükben, miközben túlérzékenyek és sérülékenyek ebbe az emberi testbe zárva. Hozzák fentről az öntudatot, a teremtő és jóvátenni akaró lendületet, aztán beleütköznek az anyag tehetetlenségébe, és feltámad bennük az ősök dühe és minden fájdalma. Nem könnyű ennyi ellentét között egyáltalán állva maradni. Nem csoda, ha túl könnyen kibillennek az egyensúlyból. Egy vaskályhában könnyű szabályozni a tüzet, de mennyivel nehezebb egy atomreaktort jól működtetni. A mai gyerekek többségének egy ilyen reaktort kell odabent kordában tartania, hogy ne robbanjon fel, sőt hasznos energiát szolgáltasson. Egy reaktort is ki lehet kapcsolni, ám az túl nagy pazarlás. De a működtetése állandó figyelmet igényel, mert a robbanása sokkal veszélyesebb, mint a régi fűtőeszközöké.

Az alvó szülő a meg nem értésével tovább fokozhatja a gyereke feszültségét, míg egy felébredt családban sokat segíthetnek egymásnak: szülők a gyerekeknek, és gyerekek a szülőknek.

A felébredtek között már nincs korkülönbség: mindannyian kortalanok és halhatatlanok vagyunk.


Magánügy

D - Veszélyes dolog az emlékezés. Az ember sosem tudhatja, mit talál odalent. Először olyan szépen, csábítóan indult. Kerestem önmagam, kerestem azt, ki vagyok én, és a válaszhoz egyre mélyebbre kellett ásni. De érdemes volt, hisz egyre tisztább lett a kép, egyre jobban értettem önmagam. Időnként egy-egy lépcsőfoknál elbizonytalanodtam, néha évekig tétováztam, mire továbbléptem, de mindig megérte a kockázatot. A talált tükörképek egyre nagyobbak, egyre átfogóbbak lettek, és olyan szépen növelték a magabiztosságomat. Néha persze gyanakodtam, hogy túl szép a kép, túl rózsaszín a keret, de olyankor egy kis felelősség-árnyalattal mindjárt módosult is, és újra elfogadhatóvá vált.

E- Tudhattad volna, mindig így kezdi ez a világ. A szebbik arcát mutatja, elandalít - aztán lecsap, és rabul ejt.

D - Sikerült neki. Szépen besétáltam a csapdájába. Lementem abba a mélységbe, ahova magamtól sosem ereszkedtem volna, és idelent, a nyirkos föld alatti világban megtaláltam az eltemetett koporsót. Megtaláltam a saját síromat. Olyan földi életek emlékét, amikre soha nem akartam emlékezni.

Nem akartam tudni, hogy egyszer visszajöttem már. Miattad. És megöltél. Úgy, hogy én is itt ragadtam több földi életen át, a kínok és a gyűlölet fogságában. És most már nem tudom, akarok-e újra találkozni veled, mert elkezdtem félni, hátha megismétlődik a múlt. Azt hittem, minden fájdalmam csak az a régi, kezdeti elszakadás emléke. Azt hittem, csak a hiányod fájt. Most már emlékszem, hogy amikor voltál, akkor a kín még elviselhetetlenebb volt. És azt is látom, túl sok minden van ebben a koporsóban.

Sokáig nem akartam kinyitni akkor sem, amikor már felfedeztem. El akartam újra felejteni, de már nem lehetett. Próbáltam elmenekülni, másokra figyelni, dolgozni, szórakozni, de a testemben lüktetett újra a régi kín. Ez a test már emlékezett, hát muszáj volt a lelkemnek is tudomásul venni mindazt, amit soha nem akart. Szembesülni az igazán nagy kudarccal. Azért olyan nagy, mert ez személyes vereség volt. A régi tettekben még közösek voltunk, a régi bűnöket még közösen követtük el.

Itt viszont én és te buktunk el. És az enyém volt a nagyobb zuhanás.

Ha akkor rég nem ismersz fel, és úgy ölsz meg, legfeljebb gyengének éreztem volna magam, hogy nem tudtalak felébreszteni, és kiderült volna, hogy gyengébb a köztünk levő kapocs, mint amit reméltem. De nem így történt.

Te felismertél, és a kötés sokkal erősebb volt, mint gondoltuk. Olyan mélységbe rántott le mindkettőnket, amit sosem hittünk volna. Emlékszel, milyen büszkék voltunk a szellemi tisztaságunkra? Az önuralmunkra, a kettőnk közti mintaszerű lelki kötelékre? Mi voltunk a jó példák a közösségben. Még a szétszakadásnál is józanok tudtunk maradni eleinte, csak utána sodort el minket is a többiek kétségbeesése, indulata.

És arra is emlékszel, hogy milyen mélyre zuhantunk?

Én már emlékszem. Felnyitottam azt a koporsót.

Az iszonyat csapott ki belőle, tele volt félelemmel, kínnal, gyötrelemmel. Megalázottsággal, szégyennel, és hatalmas gyűlölettel. Irántad és ez iránt a földi világ iránt. Én megátkoztam ezt a földet, ahol most élek! Én megátkoztam önmagam!

E- Te mondtad ki az átkot, te tudod feloldani azt.

D - De ehhez át kell írnom mindazt, amit eddig magamról gondoltam. Ha mindaz igaz, amit a koporsóban láttam...

E - Igaz. Én vagyok rá a legjobb tanú.

D -... Akkor semmi sem igaz, amit eddig önmagamról hittem.

E - Dehogynem! Épp te tanítottál nemrég arra, hogy itt a Földön minden igaz, és annak az ellenkezője is. A teljesség egy-egy darabkáját láthatjuk csak.

D - De én ezt a darabot soha többé nem akartam látni!

E - Akkor nem lehetnél teljes. Ugye, milyen jó tanuló vagyok? Nézd csak tovább a teljességet!

D - Ne bíztass! És te hogy állsz a te teljességeddel? Nem félsz attól, amit rólad fogok látni?

E- Már nem. Mióta itt vagy, mióta visszajöttél, én is meg mertem nézni a saját mélységeimet. Már megtehettem, mert azzal, hogy lejöttél, elhoztad a bűneimre a megváltást.

D - Várj! Még nem biztos, hogy képes leszek megbocsátani neked!

E- De, nekem már megbocsátottál azzal, hogy egy bolygón élsz velem. Csak az a kérdés, hogy magadnak képes leszel-e megbocsátani.

D - Soha! Ezeket a kínokat nem lehet megbocsátani! És itt a csapda: ezzel a tudással már nem okolhatlak téged, hiszen szabad vagyok és felelős önmagamért. Mindazt, ami történt, én okoztam, én váltottam ki belőled. Ezért átkoztam meg magam.

E- Oldozd fel magad! Ezt is csak te teheted meg. Szabad vagy, és te vagy a felelős a saját boldogságodért.

D - Nincs bocsánat. Még nincs. Végig kell mennem az úton. Végig kell néznem újra a múltat.

Abban a koporsóban felül csak érzések voltak. Egy pokol érzései. Aztán alattuk lassan a képek is kibontakoztak. Egy pokol képei.

Töredékek, időben visszafelé. A máglya. A kín. Az égett hús szaga. Az a sercegő hang, ahogy az emberi zsír ég. Az a fájdalom, ami elől nincs menekülés. A végtelennek tűnő idő, és a szörnyű felismerés, hogy nem tudok tudatosan meghalni, a kín maga alá temet, és itt fogok maradni, ki tudja, meddig még.

Nem, nem ez a legszörnyűbb. Nagy még a mélység.

Kiszolgáltatottság, megalázottság. Bénult tehetetlenség, amikor meghalni lenne jó, de nem lehet, ebben a rohadt világban még meghalni se egyszerű. A csalás, a becsapottság kínja: hogy nem lehet, ez nem történhet meg velünk - de, dehogynem, épp most történik.

Emlékszel?

E- Igen, emlékszem. Én is sokáig gyűlöltem magamat miatta.

Gyönyörű voltál, gyönyörűségesen tiszta abban a romlott földi középkorban.

D - Épp a veszélyek miatt választottuk mind a ketten a vallást. Azt hittük, az majd megvéd az anyag csábításától.

E- És épp ez a vallás vitt le a poklok mélyére. Ez vitt bűnbe, és ez kínzott meg mindkettőnket.

D - Azért a nagy egyenlőségben annyit hagyj meg nekem, hogy az enyém jobban fájt.

E- Akkor biztosan. De utána én is kiegyenlítettem a számlát, emlékszel?

D - Gyűlölöm az inkvizíciót, gyűlölök minden kínzást.

E- Most mégis mennyit beszélsz róla.

D - Te pontosan tudod, hogy miért. Ezeket az emlékeket nem lehet eltemetve hagyni, mert olyanok, mint a radioaktív szennyeződés. Megmérgezik az egész embert.

Te hányszor haltál bele ebbe a sugárfertőzésbe?

E- Elég sokszor, és elég ronda halálokat választottam, mire sikerült kitisztítanom magam. A legemlékezetesebb a leprás életem volt, ráadásul jó sokáig húztam, igazán "szép kort" értem meg. Túléltem egy sor egészséges kortársamat. Nekem muszáj volt élnem, én vezekelni akartam, és végre találtam hozzá egy jó kis betegséget. Benne volt a megvetés, az utálat, sőt a gyűlölet is, és jó sok kínlódás, éhség, gyötrelem. Szóval egy élet alatt elég sok mindent sikerült ledolgoznom.

D - Nekem ez még nem tréfa. Én belül még mindig haldoklom.

E- Hát bocsáss már meg végre magadnak. Ha nekem sikerült, te is meg tudod tenni.

D - Te akkor is a könnyebb oldalt választottad. Én bűnhődtem a közös bűnért.

Apáca voltam, naiv és tiszta, és nagyon féltem ebben a veszélyes világban. Azt reméltem, a kolostor fala majd megvéd. Árva voltam, nem mertem kötődni se, nehogy foglyul ejtsen az anyag. Idelentről már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy majd én lejövök, megfogom a kezed, és szépen hazasétálunk. Ami ma tényleg csak egy sétaút, akkor az hatalmas szakadék volt a két világ között.

E- De épp a te, és a hozzád hasonlók önfeláldozása tette mára könnyed sétaúttá. Attól a régi elhatározástól jutottunk ma idáig.

D - Túl nagy árat fizettem érte. Nem akartam ilyen áldozatot hozni. Nem hittem, hogy létezik ekkora kín.

Én apáca voltam, te pap. Találkoznunk kellett, és te felismertél. Azt gondoltam, ettől kezdve már csak szépen meg kell halnunk, és máris újra odafent vagyunk. De te nem meghalni akartál, hanem élni itt lenn, velem. Ez nem volt betervezve. Ez lehetetlen volt, minden szabályt át kellett volna hágnunk.

E- Át is hágtunk egypárat. Csak éppen nem azokat, amiket jó lett volna. Én ígéretes jövő előtt álltam a papok között, ezért nem szöktettelek meg, nem éltünk szegényen, de boldogan egy kis falucskában. A tiltott szerelmet a kolostor falai között műveltük. Ez még nem is lett volna olyan nagy bűn, előfordult másokkal is már.

D - De megfogant a gyermekünk. Téged akkor neveztek ki az apátság élére, hirtelen ott találtad magad, ahova mindig is vágytál, megszédített a hatalom. Elhagytál, egy szó nélkül, így nem tudtam elmondani, milyen állapotban vagyok.

E- Ha akkor elmondod, hamarabb vége lett volna. Megölettelek volna, mielőtt megszülöd a gyereket.

D -Ezt csak így mondod!! Ilyen szenvtelenül? Az a te gyereked is volt!

E- Tudom. Nekem volt még utána épp elég időm végiggondolni mindezt. Ha akkor, még időben megmérgeznek téged, semmi nem derült volna ki. Elég sűrűn haltak akkoriban az emberek, és jók voltak a mérgek. Megspóroltunk volna egy csomó kínt és gyötrelmet mind a ketten.

D - Igen. Ha akkor egy kicsit bátrabb vagy, és elbúcsúzol tőlem személyesen. Ha akkor vagy férfi, amikor kell, és nem csupán egy kis apáca szoknyája alatt legénykedsz.

E- Igazad van. Tudom, hogy gyenge voltam, de meg is szenvedtem érte.

D - Én is.

Nem is tudtam, mi történik velem. Amikor a templomban, a mise alatt rám törtek a fájások, azt hittem, ez valami újabb kettészakadás a bűnünk miatt. A bűn miatt, amit csak neked gyónhattam meg, de éreztem, hogy te erre nem adhatsz feloldozást. Tudtam, hogy bűnös vagyok, vártam a büntetést, de nem tudtam, hogy ekkora lesz.

Ma visszanézve egy hatásvadász filmnek tűnik, csakhogy nekem ez az életem volt, és nem tudtam kilépni belőle.

Megszültem a fiunkat a templom közepén, a nagy nyilvánosság előtt, nem lehetett eltusolni a dolgot. Senki sem hitte, hogy csoda történt, nem hitték, hogy új megváltó születik, pedig a fiunk az is lehetett volna, ha az apja bátrabb akkor. Azt mondták, az ördög szállt meg engem, és az antikrisztust hoztam a világra.

Te voltál már a főpap, eléd vittek a gyermekünkkel együtt. Te mondtad ki ránk az ítéletet.

Megátkoztad vele a fiadat, magadat és engem is. A gyerekünket megölted, engem megkínoztattál, hogy valljam be, az ördöggel háltam. Személyesen vezetted a kínvallatást, mert féltél, hogy rád vallok. A fülembe súgtad, hogy gyorsan ismerjem be az ördögöt, mert akkor gyors lesz a halálom is. De ha az igazat mondanám, akkor még hosszan szenvedek, mert addig kínzol, amíg úgyis visszavonom. A fiunkat a szemem láttára ölted meg, hogy bizonyítsd nekem, végleg leszámoltál minden érzéssel, ami valaha összekötött minket. És akkor már annyira gyűlöltelek, hogy nem tudtalak elengedni. A saját kínom árán is tartottam magam, nem vallottam be semmit, mert látni akartam a rettegésedet, hogy mennyire félted az életed, a hatalmat. Iszonyú harccá vált ez köztünk. Én nem beszéltem, és a hiuságod már nem engedte, hogy vallomás nélkül engedj meghalni. Győzni akartál felettem, bármi áron. És végül sikerült. Aztán jött a máglya, és én ott átkoztam el mindent és mindenkit.

És aztán még sokszor születtem újra, megalázott nőként, sokszor veszítettem el a gyerekeimet, mire csökkent bennem a gyűlölet annyira, hogy legalább közömbössé tudtam válni. Képes lettem már békével szülni, és gyereket nevelni, de örömöt már többé nem éreztem.

Aztán elszakadhattam végre innen, és hazatérhettem. Csalódottan, vesztesen, egy sikertelen küldetés emlékével. A többiek segítettek felejteni. Segítettek, hogy elég mélyre temessek mindent, hogy újra megerősödjek. És amikor már semmire sem emlékeztem, újra vágyni kezdtem utánad. Már közel került a két világ, már könnyebb az út, hát újra lejöttem.

Igen, ez tényleg azt jelenti, hogy neked, és ennek a tudatlan világnak már megbocsátottam. Most már csak magamnak kell.


Egy távoli hang

A - Bocsáss hát meg magadnak.

D - Apám!

A - Tanulj meg végre elengedni is, ne csak gyűjtögesd a tapasztalatot, leányom. Ne akarj már olyan jó tanuló lenni abban a lenti világban.

D - Jaj, apám. Olyan távol vagyok tőled.

A - Ne bolondozz már! Olyan mélyre nem süllyedhettél az anyagba, hogy elfelejtsd, számunkra nincs távolság. Itt vagy mellettem, és én is itt vagyok melletted. Hiszen hallod a hangomat, nem?

D - De, csak annyira elzár tőled ez az anyag. És én is annyira másnak érzem magam, mint amilyen egykor voltam. Olyan sokat változtam.

A - Fejlődtél. Épp azért jöttél, hogy fejlődj. Tényleg jól haladsz.

D - Nem ezt akartam. Bocsáss meg.

A - Nincs mit megbocsátanom. Megtetted, ami kellett. Fejlődtél, rengeteg új tapasztalatot hoztál a népünknek. Általad olyan dolgokat éltünk át, ami eddig ismeretlen volt a mi világunkban. Minden új tapasztalat fejlődést jelent. Ha tanulunk más népek hibáiból, akkor nekünk már nem kell megszenvedni azokat a lépéseket. Bárkitől lehet tanulni. Minden fejleszt, ami újat ad.

D - Sajnálom, hogy ennyit hibáztam.

A - Én is nagyon szántalak. Féltettelek is, hogy összeroppansz a súly alatt, amit magadra vettél. De nem hibáztál. Az élet sosem hiba, ha túl tudod élni mindazt, amibe belekeveredsz. Ha túléled, akkor csupán tapasztalat lesz belőle. Ha belebuksz, akkor pedig tanulság az utánad jövőknek.

Nem követtél el hibát, és főleg nem bűnt, ami miatt most szenvedésre kellene ítélned magad. Legfeljebb időnként nem a legjobb utat választottad. Ha most szenvedsz, arról itt és most döntöttél, és semmi köze a múltadhoz. A múlt elmúlt. Ha úgy érzed, hogy mégis veled van, az csupán annyit jelent, hogy cipeled magaddal, és nem engeded múlttá válni.

Ott, ahol most élsz, gyakran cipelnek nagy csomagokat az emberek, úgy, hogy meg se nézik, mi van a batyujukban. Azt hiszik, létfontosságú értékeikhez ragaszkodnak, és szenvednek a súly alatt. Pedig ha belenéznének a csomagba, felismerhetnék, hogy éppen a szenvedéseiket, a fájdalmas múltjukat viszik magukkal, és csodálkoznak, hogy nem tudnak szabadok lenni, hogy nem tudnak szállni. Ne légy ennyire emberi!

Nagy bátorság volt belenézni a rejtegetett koporsódba, de most már tudod, mi van benne. Most már itt hagyhatod. És menj tovább szabadon.

D - Nem haragszol rám? Hisz elhagytalak.

A - Az utódok feladata, hogy tovább lássanak és tovább lépjenek, mint elődeik. Akkor fejlődik a nép, amihez tartoznak. Az ősök feladata, hogy őrizzék az állandóságot, és ne engedjék új, veszélyes utakra a könnyelmű fiatalokat. Így aztán azok, akik a tiltás ellenére mégis kitörnek a régi rendből, talán elég erősek lesznek ahhoz, hogy elviseljék az idegen világ nehézségeit. És az ő tapasztalataik által fejlődünk mi, akik itthon őrizzük az ősi tudást.

Nem, nem haragszom rád. A fájdalmamat pedig, amit akkor éreztem, amikor a tilalmam ellenére elmentél, otthagytam a múltban. Ma már büszke vagyok rád, nagyon büszke, hogy az én lányom tette meg ezt a hatalmas utat. Büszke vagyok rád, kislányom, és köszönöm, hogy ilyen utódom van. Örülök, hogy én vagyok az apád.

D - Én is örülök, hogy a lányod lehetek.

A - Tudod, a magam részéről azt tartom nagy eredménynek, hogy képes voltam annak a pernahajdernek is megbocsátani, aki miatt elmentél. Ez volt a legnehezebb. Ha nem a saját törvényem tiltja, hát bizony utánatok mentem volna, és letöröm a derekát annak a kis senkiházi lovagnak.

D - Apám, úgy látom tényleg sokat átvettél ebből a világból! Ez most pont úgy hangzott, mint egy középkori földi király dörgedelme.

A- Miért is ne. Ami tetszik, azt átveszem belőle. Tudom, hogy neked sok fájdalmat okozott az a korszak, de épp az érzelmek ereje miatt szinte az egész rendszerét át tudtuk sugározni a világunkba. Itt megtisztítottuk a sötétségtől, és azóta az egyik kedvenc kifejezésmódunkká vált. Olyan színes, olyan ízes. Az a királyi díszlet, palástok, koronák, az egész mókás alá- és fölérendeltség igazán jó játék.

D - Nekem még nem az.

A - Dehogynem! Csak te tragédiát játszol belőle. Csak rajtad múlik, minek nézed. És ezt nem is én üzenem, a te földi világodban írta ezt egy drámaíró. Valahogy úgy hangzott: "Tragédiának nézed? Nézd komédiának, s legott mulattatni fog!" Shakespeare, azt hiszem.

D - Jó lenne megfogadni.

A - Ne tanácsként gondolj rá. Ha kívülről hallod, az a konok lelked úgyis lázadni fog ellene, és csakazértis ragaszkodik a drámájához, a szenvedéséhez. Ne azért változz, mert én mondom, hanem azért, mert te akarod.

Úgyhogy csak az a kérdés: tényleg akarsz-e változni? Mert lehet, hogy a szenvedéseddel próbálod büntetni azt a szemtelen fickót, aki elcsábított itthonról, és akinek persze már rég megbocsátottam én is, de nem zavarna, ha szegénykét látnám még egy kicsit kínlódni. Persze, szigorúan csak a saját fejlődése érdekében.

D - Apám! Tényleg sokat változtál, mióta elmentem. Úgy emlékszem, a humor és az irónia nem volt a népünk tulajdonsága.

A - Nem ám! És most látjuk, időnként milyen jól jön. Az egyik legjobb beszerzés volt a földi középkor mellett. A nagy komolyságban sok mindent el kellett fojtanunk, amit most a humor segítségével ki lehet fejezni, következmények nélkül. Ha régen én kijelentettem volna, hogy megölném a lányom csábítóját, az konkrét halálos ítéletet jelentett. Tehát nem mondtam, csak belül fortyogtam magamban. De ettől nem voltam teljesen azonos önmagammal, hisz mindenki érezte azt, amit nem fejeztem ki, ettől mindenki nyugtalanabb és feszültebb lett. Most kimondhatok bármit, és még nevethetünk is rajta. Ettől mindenki jobban érzi magát. És közben mégsem hal meg senki. Még az a csirkefogó sem.

D - Van még egy-két választékos megnevezésed Aaronra?

A - Á, még a név jelzi őt a legkevésbé. Ez csak az egyik címke, amit magára ragasztott, aztán a következő ruhával le is vesz.

D - Idelent a név jelez minket.

A - Csak megpróbál visszaadni valamit a valódi rezgésetekből. De ugyanaz a rezgés olyan sokféle földi szóval körülírható, és egyik sem a valóság. Ez pont olyan, mint a te zene és kotta hasonlatod.

Ezt az Aaront is olyan sok más szóval le lehet írni. Az eddigieken kívül illik még rá a gaz csábító, a gyáva alak, a pipogya fráter, a "sehonnai bitang ember" - erről jut eszembe, a költészet is nagyon tetszik! Amúgy nagyon primitív kommunikációs forma az a földi beszéd, még egymást se értik vele az emberek, de ezért a költészetért mégis érdemes volt megtapasztalnunk. Verseket is írunk ám azóta!

D - Tényleg sok mindent hasznosítottatok a tapasztalataimból. Olyanokat, amiket fel sem tételeztem eddig.

A - Mondtam, hogy nagyon sokat adtál nekünk. Még a látszólagos tévedéseid, hibának vélt cselekedeteid is rengeteget emeltek rajtunk. Általad sokkal többek lettünk. Ezért vagyok büszke rád én, és büszke rád itt mindenki. Tehát, rajtad a sor: légy büszke önmagadra!

Minden tettedre. A múltadra. Így volt jó. Megcsináltad, túlélted, fejlődtél általa, tehát minden döntésed helyes volt. Ezt én így látom. Ezt mi mindannyian így érezzük itthon.

Nos, ha még közénk tartozónak érzed magad, drága egyszem önfejű kislányom, akkor mond ki szépen:" Ez így volt jó". Na?

D - Jaj, apám, nem vagyok már gyerek, hogy beszélni taníts.

A - Nem akarlak én tanítani már semmire, rég többet tudsz te már nálam, csak kíváncsi vagyok, ismered-e ezeket a szavakat, és ki tudod-e mondani őket.

D - Apám, ez nem játék! Ez az életem.

A - Ahogy az enyém is. Boldognak szeretnélek látni, ezért bohóckodom itt neked középkori királyként. Arra akarlak emlékeztetni, amit te tanítottál nemrég ott lenn: Az élet játék. Játszd komolyan, és vedd könnyedén! Kedves tanító néni, fogadd már meg végre a saját jó tanácsodat. Játssz végre egy kis komédiát is, ne csak iskoladrámákat!

D - Hát így, fordított szereposztásban nem is hangzik olyan könnyűnek.

A - Úgy rémlik, az a pernahajder földi tanítvány is ezt mondta. Hát mutass neki jó példát, kis mesterem!

D - Rendben, legyen.

Tehát: Jó vagyok. Úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Elengedem a múlt fájdalmát, leteszem a múlt terheit, nem cipelem tovább a régi szenvedéseket. Nem alkotok helyettük új nehézségeket. Ezennelfelszabadítom magam.

SZABAD VAGYOK. Szabad vagyok magamtól is, a saját követeléseimtől. Nem várok el magamtól olyat, amire nem vagyok képes. Szeretem magam. Elfogadom mindazt, ami bennem van.

És megbocsátok magamnak mindazért, ami bennem van, és mindazért, ami hiányzik belőlem. Megbocsátom magamnak a múltat. Megbocsátom magamnak a fájdalmakat.

Így volt jó. Minden pont úgy volt jó, ahogy történt. Nem akarom átírni a múltat. Mindenre emlékszem, de nem büntetem önmagam ismétlésekkel. Nem voltak hibák, csak lehetőségek, amelyek közül választottam. A választásom következményeivel képes voltam megbirkózni. Minden döntésem új tapasztalatokat adott, tehát előre vitt. Tehát helyes volt. Nem kell megbánnom semmit, nem kell szégyellnem semmit. Ez volt az életem, ez voltam én.

És most mindezzel a tudással itt vagyok. Előre nézek. Élek. Szabadon élek.

A - Nagyszerű! És: "most kezdődik életed hátralevő része." Isten hozott.

D - Köszönöm, apám.

A - Én is köszönöm, csillagom. Ragyogj tovább, egyre fényesebben! Benned a mindenség.

A Gyermek

H- Meddig várjak még rátok? Mikor szánjátok el végre magatokat, mikor találkoztok már?

D - Gyermekem!

H- Kérlek, ne várj egy színpadias "anyám" felkiáltást. Már nem vagyok a gyermeked, de még az akarok lenni egyszer. Még meg kell születnem hozzátok, hogy rendezzük végre a múltat, de ehhez találkoznotok kell. Igazán szép szövegeket hallok én itt a múltbeli bűnökről, a megbocsátásról, de ilyen távoli dumából nem születik gyerek. Ha elfelejtettétek volna, a szaporodáshoz idelent testi kapcsolat szükséges.

E- Úgy hallom, a gyerekünknek jó nagy szája lett az eltelt idő alatt.

H- Csodálod, egykori apám és gyilkosom? Volt kitől örökölnöm.

E- Miért, te nem egy régi lélek vagy?

H- Ha jól tudom, az éber lelkek között nincs korkülönbség. Úgyhogy a kérdés értelmetlen.

E- Elnézést, fiam, úgy értettem, hogy te nem fentről jöttél, tudatosan?

H- De, bizony fentről jöttem, nagyon is tudatos döntéssel, és még sincs múltam. Én akkor váltam ki egyénné a közösségből, amikor köztetek testet öltöttem. Ez volt az első megjelenésem egyéniségként a világban. Én már az új nemzedékhez tartozom. Mi már a kettészakadás után váltunk ki, nekünk nincs bűnünk a múltban, csak tapasztalatunk, amit tőletek örököltünk.

D - De miért választottál egy ilyen kemény helyzetet, miért akartad ezt a szörnyű sorsot?

H- Valakiknek végre meg kell váltaniuk egyesével is ezt a világot. Hiába nyílt meg az út kétezer éve, hiába van kitárva a kapu, süketek és vakok maradtatok idelent. Túl mélyen alszik ez a világ, túl lassan ébredezik. Ti, öregek mindig beleragadtok a saját múltatokba, a régi mintákat ismételgetitek, nyavalyogtok, egymással vagytok elfoglalva, a Föld ideje meg ketyeg közben. Új erő, új lendület kellett ide. Én az elsők között jöttem, de ma már nagyon sokan vagyunk itt az új nemzedékből, és egyre többen jönnek. Egy új típusú emberiség tagjai vagyunk. Az összekötő kapocs az Ég és a Föld között. Majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt csinálni.

E- Édes fiam, szerinted mivel foglalkoztunk mi az elmúlt időben?

H- Elég sok fölösleges dologgal a valódi fejlődés helyett. Rég nem itt kellene tartani a Földnek. Hol van az általatok létrehozott kék bolygó? Nézz körül, apám! Környezetszennyezés, kipusztult állatfajok, kivágott erdők, betonvilág a természet helyett. Az emberek között meg háborúk, járványok, méltatlan indulatok. Hát én is megkérdezem, mi a csudát csináltatok ezzel a világgal? Szerinted ez az az eredmény, amire büszke lehetsz? Én nem dicsekednék vele.

E- Hohó, fiam, lassabban a számonkéréssel. Hiszen te is itt vagy már pár száz éve, ebben a te részed is benne van.

H- Sajnos, nincs. Akkor nem így nézne ki. Az eddigi földi időm azzal telt, hogy kibogoztam magam a tőletek örökölt kusza érzelmi hálóból, és megtanultam végre uralni ezt az emberi testet. Nem volt könnyű, mert a tudást eltakarta az a hatalmas indulathalmaz, amivel kezdtem a földi pályafutásom. Ez az indulat robbantott be most is ide, közétek, és ettől érzem magam dühös gyereknek. De mindjárt lehiggadok... Na, sikerült.

Szóval itt élek már jó ideje. De az első életeimben egyáltalán nem tudtam irányítani ezt az ismeretlen járművet, ezt a földi testet. Nagyon tökéletlennek tűnt, eleinte egyáltalán nem is akart működni. Nagy erőfeszítésbe került megtanulni a légzést, a szívműködést, és aztán jött a neheze: a mozgás, majd a beszéd. Sokáig nem értettem, hogy mások miért nem érzékelik a gondolataimat, ha én hallom az övékét. Az egész világ olyan idegen és olyan primitív volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Én pontosan tudtam, ki vagyok, és mit akarok, de a külvilág nem értett meg, és nem úgy viselkedett velem, ahogy vártam. Ettől dühös lettem, majd bizonytalan. Időnként teljesen magamba zárkóztam, de akkor nem tudtam változtatni a világon. Aztán ki akartam törni, cselekedni, de ez a szabályozatlan test csak görcsöket produkált. Volt, amikor hamar feladtam, de aztán újból próbálkoztam.

Ma már jól ismerem ezt személyre szabott járművet, amivel ebben a világban közlekedni lehet. És ma már csodálom, hogy egy ilyen primitív szerkezet milyen nagyszerű működésre képes. Ugyanúgy, ahogy a beszéd, az írás is csak egy fejletlen rendszer, mégis megközelíthető vele a valóság. Vagy a zene csodája, amely pár rezgésből képes összehozni azt a hangzást, ami néha egészen közel jár az égi harmóniához.

Igen, én ma már csodálom ezt a világot, ezeket a földi rendszereket, és látom benne a tökéletesség csíráját. Ezért vagyok itt, és ezért jönnek a társaim is, hogy felneveljük ezt a magot, hogy teljessé tegyük ezt a világot.

D - De hát én azt hittem, hogy véget ér a kísérlet, és Hozzánk kell visszavinni az eredményt.

H- Az igazság különböző darabjait nézzük, anyám. A kísérlet tényleg a vége felé közeledik. A kockázat valóban nagy. De mi, az újak mást akarunk végeredménynek, mint ti, akik elindítottátok ezt az egész folyamatot.

A mi helyzetünk különleges. Belőletek születtünk akkor, amikor a szétszakadt párok újra egymásra találtak. Két teremtő gyermekei vagyunk, a közös tudatból születtünk, de itt lent a Földön ébredtünk öntudatra, nem abban az otthoni védett világban, mint ti egykor. Mi szenvedéssel születünk. Ezért lesznek nagyon sokan sérültek az első életeikben, mert a lelkünknek nagyon idegen ez a világ. De újra és újra próbálkozunk, míg megtanulunk végre jól működni idelent. Nekünk ez a Föld a szülőbolygónk, miközben a lelkünk egész más világból származik. Az egész lényünkben hordozzuk az ellentéteket, az ebből fakadó hatalmas feszültségeket, ám ettől lettünk erősebbek és hatalmasabbak, mint ti. A hagyományos születésnél összeadódik a szülői örökség, és az utód ezekkel gazdálkodhat. Mi, az ellentétek erejéből adódóan összeszorozzuk azt, amit tőletek kaptunk, és új minőséget hozunk létre. Az új embert, az Istenembert. Ezek vagyunk mi.

És aztán meg akarjuk alkotni az Új Földet, és az Új Eget. Ebből a Földből és ebből az Égből. Képesek vagyunk rá. Megörököltük mindkettőt, és megteremtettük hozzá a tudásunkat.

Nem könnyű, de már haladunk a cél felé. És attól függően, hogy az igazság melyik darabját választja valaki, nagyon különböző végeredményt láthat.

Ti, az egykori teremtők majd hazatértek, tele új tapasztalattal, ami tökéletesíti a világotokat, és azt látjátok, hogy szerencsésen befejeződött a kísérlet. Veletek megy a felébredt emberek remélhetőleg nagy csoportja, akik úgy érezhetik, hogy megtalálták végre azt a mennyországot, amit egykori isteneik ígértek nekik.

Akik nem tudtak följebb lépni, akik leragadtak, végképp elaludtak, azok nem éreznek majd semmit. A kísérlet tényleg véget ér, a laboratóriumban lekapcsolják a villanyt. A világvégét nem látja az ember, az csak megtörténik vele, de nem lesz már, aki ezt tudatosítsa magában.

A külső szemlélők is a befejezést konstatálhatják: volt-nincs világ. Aztán fellélegezhetnek, sajnálkozhatnak vagy mérgelődhetnek miatta, attól függően, mit láttak benne: veszélyforrást, érdekes szórakozást vagy kikémlelhető fejlett technikát.

Mi pedig az új világunk születését látjuk. Azt a csodálatos pillanatot, amikor a hontalan végre hazát talál. Mint amikor a hajótörött, hosszas hányódás után megérkezik a paradicsomi szigetre. Azzal a többlettel, hogy ezt az új hazát, ezt a Paradicsomot mi teremtettük önmagunknak.

E- Nem lesztek ti magányos hajótöröttek abban az új világban, fiam?

H- Ne félts minket, apám. Sokat tanultunk az elődeinktől.

A világunk nyitott lesz. Bárki jöhet, és bárki ott élhet, aki képes lesz meglátni, képes lesz felfogni a létezését. Ez egy új világ. Nincsenek határai, és nem kell félteni senkitől. Aki nem méltó rá, hogy ott éljen, az nem tud róla. Nem lehet véletlenül rátalálni, sem erőszakkal áttörni a védelmét. Ez a világ odaát lesz, a túloldalon. Azon a másik oldalon, amiről még ti, teremők is csak álmodtok. Ott lesz a mi világunk.

E- Sok túloldalról hallottam már.

H- Igen, hiszen minden világnak megvan a másik oldala. Sőt, általában két oldalt nevez meg az ember, a jobb és a bal, a sötét és a világos, a lent és a fent között középen van az, aki érzékeli ezeket. Ezekhez képest a mi világunk nem meghatározható. Egyszerűen máshol lesz, egy más szinten. A ti, teremtői világotokhoz képest mondtam azt, hogy odaát, még azon is túl.

E- Pont úgy, mint a mesékben: "Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl..."

H- Bizony, egy új történet kezdődik majd ezzel, addig viszont csak azt mesélhetjük: "egyszer lesz, valahol lesz..." Azért élünk és dolgozunk itt, hogy ez a mese valósággá váljon.

E- Na, ez most már tényleg nagyon lírai családi kör lett, és még mielőtt mindenki meghatódna, javaslom, hogy térjünk vissza saját valóság-darabjainkhoz, és éljünk is, ne csak elmélkedjünk.

H- Egyetértek, apám, a mesék tényleg könnyen elaltatják az embert. Ezért nincs még kész ez az új világ, mert álmodozni róla sokkal könnyebb, mint megvalósítani.

D - Az én női részem azért nagyon örül, hogy végre együtt volt az egész család.

H- De még csak szellemi szinten találkoztunk, anyám. Igyekezhetnétek az anyagi síkon is.

D - Majd igyekszünk, fiam.

E- Na, mindenkinek minden jót az aktuális világában!